furcsaaaa. kegyetlen furcsa, hogy a tűrőképességem a füstbe szállt. ennyi volt, sutty! eltűnt. a határaimon túllépett, ennél többet én sem tudok magamból kihozni, az idegeim összeomlásra készen állnak, nem maradt már más bennem csak harag, düh, és gyűlölet. 1,2,3!  - TADAMM! - már egyszerűen kevés vagyok ehhez. nem tudom és nem is akarom magamat megerőltetni, mert akkor már tényleg szakad a húr. még egy kiborulás, még egy üvöltözés és ennyi voltam. engem nem kell szeretni, velem nem kell foglalkozni. tizenöt éves taknyos vagyok, igaz? HÁT PERSZE! mégsem én vagyok az, akinek több bré volt a lyukába, mint kilincs a kezébe. nap mint nap. hazudik. a stressz a gyerekeken vezetődik le. fárasztó, idegtépő állapotokat teremt. zokogás maradt. csak a bömbölés.
nekem ő NINCS. nem része az életemnek, mert nem küzdött értem. persze el tudott szakítani attól, akit imádtam, imádok és imádni is fogom. elszakított tőle, mert ő ezt viccesnek vélte. a másik nem. akkor én most mit mondjak? pattognak az erek, összeszűkül a gyomrom és remeg. remeg a lábam és a kezem, kerülget a láz. és sírok.