Ez mi?

Eltelt több, mint 5 év, azóta, hogy utoljára írtam.

Felnőttem.

Más lett minden, máshogy látok mindent, nem tartom fontosan az írást, pedig ha tudnátok... Mennyire szeretem!

Ugyanazt nézzük, mégsem ugyanazt látjuk.

5 év...
Annyi minden történt, annyi minden megváltozott, vagy nem változott, és olyan jó lenne mindent kiírni magamból ami fáj, de nem tudom, nem szabad, valami azt mondja ne tegyem, mert én jövök majd ki rosszul belőle.

22 éves leszek és most készülök összekötni az életemet azzal az emberrel,  akivel soha nem gondoltam volna, hogy össze fogom. Persze a gyűrű tán még várat, de együtt vágunk neki a világnak, hogy elkezdjünk élni. Elköltözni, összeköltözni.

Annyi minden van a fejemben, hogy talán nem is fogom ezt a bejegyzést megosztani, nem fogom senkinek megmutatni, de aztán ki tudja, végül is miért ne?

Egy beteg nő naplója, egy beteg nő fejében kavargó sok gondolat, amiket elmondani nem mer senkinek, még annak sem, akit a legjobban szeret. Fájdalom, szeretet, gyűlölet, irigység, hazugságok, mik nyomasztanak, amiket másoktól kapok.

Félek szeretetet kapni, viszont én ontom magamból.

Ilyen van?

Félek, hogy eltaszítok magamtól mindenkit, aki fontos nekem.

Ilyen van?

Félek, hogy a gondolatok egyszer testet öltenek.

És akkor megtörténik.

Azt, hogy meddig kell gyötrődnöm, nem tudom. Lehet örökké. Lehet sosem fognak békén hagyni a fejemben üvöltő démonok.

Nem ért meg senki. SENKI. Ez a legszomorúbb.

Hiába mondom el a Szerelmemnek, hogy mi van velem és miért vagyok olyan, amilyen... Meghallgatja, de nem érti... Nem tudom, mivel tudnám elmagyarázni.. Lehet, hogy nem fog menni soha és majd rájön, hogy egy őrült vagyok, aki mehet a trófeák közé és mégsem az, aki neki kell.

Lelkileg csoffadék. Testileg nyomorék.


Idővel lehet minden rendbe jön, csak légy türelmes.

S az leszek én is.


Én várok.