a hétvégénk

Szóval volt ez az október 11-12-13-i hétvége, amit a családommal töltöttünk Kecskeméten. Hihetetlen élményekkel, érzésekkel gazdagodtam. Hátborzongató, hogy a gyűlölet és a szeretet mennyire közel állnak egymáshoz. Csak egy hajszál választja el őket egymástól. Tényleg félelmetes. Soha nem gondoltam, hogy ez így van, ameddig meg nem tapasztaltam. Csodás emlékekkel gazdagítottam a közös jelenünk albumát, rengeteg fényképet ragasztottam bele. A kezdeti fellángolás ugyanúgy izzik, ahogy eddig. sőt, erősebben. Valami mást érzek, valami jobbat. Új ez nekem, ilyen még nem volt soha és igazán élvezem. Vigyáznom kell és oda kell figyelnem, hogy ne kapjon belőlem túl sokat, hogy amikor nem vagyok vele, vágyjon rám. Nem fojthatom meg. Én úgy érzem, hogy nagyon jó úton haladok/haladunk. Tényleg boldog vagyok vele, és minden egyes másodpercem tökéletes, mikor mellettem van. De ha nem, akkor is, hiszen tudom, hogy Ő már az enyém, és ezt tudja. Tudja, hogy az enyém, és én az övé. Mert ennek így kellett lennie, és nem is alakulhatott volna jobban.. Ha létezik tökéletes, akkor ez az.

 Viszont ha van annál rosszabb érzés, mint a családod egy részének feketebárányának lenni... Borzalmas dolgokat vágtak a fejemhez a minap. Jó erősen kalapáccsal ütötték a fejem, csorgott rólam a vér, de nem hagyták abba a köpködést. Félévente ha egyszer találkozom velük. Nem mondhatják meg nekem, hogy mit tegyek, beszéltem már hülyeségeket, írtam már olyat, hogy ők neveltek fel. De nem. Rémisztő és sokkoló volt. Fájdalmas. Szívem egy darabkája úgy hullott a semmibe, mint percekkel később a könnycsepp a cipőmre. Csalódás a köbön.

Összegezve imádtam ezt a hétvégét, ha eltekintünk ettől a kevésbé pozitív dologtól.. Csak megoldódik. De ha nem, akkor elvesztettem az életem egy részét. A legfontosabb személyek egy részét.. 

És ettől függetlenül ugyanolyan boldog leszek, mint voltam... Van ki azzá tegyen.