furcsa volt ma fél hétkor kelni. furcsa volt látni azokat, akikkel a mindennapjaim délelőttjeit és kevés részben délutánjait töltöm. nem éreztem, hogy valamennyire fontos lennék. meg kell szoknom, hisz' 32-en vagyunk, a  régi suliban meg össz-vissz 17-en voltunk, s ott nem volt valami nagy szám középpontban lenni. ott szünetekben, az osztály mindig együtt dumált. félreértés ne essék, nem vágyom oda vissza. csak annyira idegen, hogy sokan csak magukkal vannak elfoglalva, vagy azzal, akiket kiszemeltek maguknak, akikkel talán meglesznek valahogy. a többiek nincsenek emberszámba véve. olyan, mintha nem lennék az osztály tagja; és én nem akarok azért küzdeni, hogy kitűnjek a többiek közül. sosem voltam egy csendes, magának való ember, mindig is vágytam a társaságra, nekem fontos, hogy törődjenek velem, ha már ezt a törődést itthon nem kapom meg. egy érzelmi hullámvasúton utazok. a mélypontokat követik a magasak, aztán hirtelen zutty!;  le. nagyon rossz. nem találok senkit, akivel igazán jól el tudnék beszélgetni. mindenki ölelget mindenkit, ami nekem jól esik, de nem vagyok ez az ölelgetlek össze-vissza típus, hiszen alig ismerem őket. amúgy sem rajongok ezért. aki hozzám közel áll, azzal sem ölelkezek ennyit. fáj, hogy ez most így van. lehet, hogy én vagyok az, akinek sajnos túl hamar kellett felnőnie, és már nem hatnak meg ezek a dolgok. lehet, hogy koravén vagyok. egy vulkán forr bennem..; és hamarosan kitör.