már megint azok a rohadt falak. újból és újból, amint valaki ledönti körülem, mindig elkezdtem építgetni, felhúzom magam köré, hogy senki ne tudja meg, mi van benne. egy szoba, amiben csak én vagyok. senki más rajtam kívül. valaki, aki fent ül a fal tetején, de nem mer leugrani, hogy kihozzon engem onnan. így egyedül maradok és senki nem fog nekem segíteni. akárhogy is próbálkozik. vannak dolgok, amiket egyedül kell megoldanom és ez is ilyen. álarcot viselek, nem mutatom meg mindenkinek, hogy ki is vagyok én, igazából. nem vagyok mindig az, akinek mutatom magam. csak az tudja, hogy mi rejlik a maszk mögött, aki megérdemli. aki már megkísérelte azt a bizonyos 'ugrást'. és sajnos nagyon sokszor elkövettem azt a hibát, hogy mindenkinek egyből megnyíltam. a-a. én ezt többé nem csinálom. nem tudok senkinek sem a szemébe nézni úgy, hogy nem bízom meg benne. kerülöm ezt a kontaktust. inkább az orrnyergét lesem :D. mégsem ugyan az. félénkség, azt mondod? - lehet. de ma már nem tudom elhitetni azt magammal, hogy nem félek..